Juta-házak
Budapest, Szekszárdi utca 26-34.

A gyárból ma csak az 1912-ben megépült „Juta-házak” állnak, amelyeket a gyár dolgozói számára építettek fel a Szekszárdi utca 26-34 alatt.
A XX. századra a Váci úton már egymást érték a különféle profillal rendelkező gyárak, amelyek között valóságos lakótelepek alakultak ki. A Váci út végén a Juta-gyár építette fel a maga kolóniáját. Ezt a gyár növekedése, dolgozói létszámának erős megnövekedése indokolta. A vezetőség ezért megépítette a maga, ill a munkásai számára az ún “Juta-házakat”. Az üzem ezzel a lakóteleppel igyekezett kialakítani azt a törzsgárdát, amellyel próbálták biztosítani az állandó munkáslétszámot. A munkások közül eredetileg csak azok a családok kaphattak itt lakást, ahonnan 2-3 személy dolgozott a jutagyárban. Sajnos a korabeli szociális ellátás hiányosságairól tanúskodik, hogy a kilakoltatások állandóan napirenden voltak. Azokat a dolgozókat, akik vétettek a munkafegyelem ellen, szervezték és részt vettek a sztrájkokban (a Kender-Jutagyár különösen híres volt a gyakori munkabeszüntetéseiről), nem tudták időre kifizetni a lakbért, könyörtelenül kilakoltatták.
A lakások komfort nélküliek voltak és a villanyt is csak 1924-ben vezették be. Az egy- és kétszobás lakásokhoz egy közös fürdő tartozott és egy mosókonyha, a lakótérben ugyanis nem volt szabad mosni. Az első házakban (a Tomori utca felől) a tisztviselők laktak, a hátsókban (Újpalotai út felé eső szárny) pedig a munkások. Eredetileg a két épületrész egy vasajtóval volt elválasztva egymástól.
Az Első Osztrák Jutafonó és Szövőgyár Magyarországi Fióktelepe megrendelésére 1911. július 15-i ill 1912. március 2-i keltezéssel készültek el azok a tervrajzok, amelyek alapján 1912 tavaszán megindult a ma is álló ún. "Juta-házak" építése a Szekszárdi, vagy ahogy akkor írták, Szegszárdi utcában. A tervező egy Exler (?) nevezetű építészmester volt, aki két különálló épületet tervezett a kender-jutagyár szomszédságában húzódó utca páros oldalára.
A Juta-házak bár egy helyrajzi számon szerepeltek (az épületek a 26-ostól egészen a 36-ig számozódtak), viszont a 26-28-as szám, és a 30-36-os házszámú tömbök külön terveken szerepeltek. Ezek alapján úgy tűnik, hogy nem volt véletlen ez a kétfelé tervezés. Az első körben megtervezett épület (26-28-as szám) ugyanis előkelőbb volt, feltehetően itt a gyár tisztviselői laktak. Itt a földszinten is és a 2 emeleten is 3 darab háromszobás, és két darab kétszobás lakás is kialakításra került a további 20 szoba-konyhás kislakás mellett. Ez az alaprajzi elrendezés szintenként ismétlődött. WC, fürdőszoba viszont semelyik lakásban sem volt. Erre a célra az épület hátsó traktusában terveztek meg egy közös fürdőt, 1 mosókonyhát, 2 wc-t és egy mángorló helyiséget. A 30-32-34-36-ban sok, többnyire szoba-konyhás lakás terveztek, a földszinten 4 közös fürdőhelyiséggel és 4 darab, szintén közös használatú WC-vel. A második emeleten viszont a 4 fürdő helyét 4 mosókonyha foglalta el, a 4 WC ezen a szinten is ugyanúgy kialakításra került. Érdekes, hogy eredetileg ennek az épületszárnynak a földszintjére tervezték a gyár kisgyermekes dolgozói számára a kisdedóvót, illetve egy üzlethelyiséget is raktárral. Ez utóbbi feltehetően a gyárnak afféle mintaboltja lett volna. Az óvoda végül nem készült el, helyét lakásokká átterveztette a megrendelő. (A kisdedóvót csak több mint 20 év után, 1935-ben építették fel a 34-es számú ház telkén. Ezt akkor csak ideiglenes jelleggel engedélyezték, és elvileg addig állhatott a tüzelőszertárral is kiegészített épület, amíg a szomszédos telken a csatlakozó udvar be nem épül. Az építmény – ahogy már az ideiglenes építkezések esetében megszokhattuk – máig áll. Az óvoda tervezője Nevy Lajos volt.)
A II. világháború után a lehetőségekhez mérten megindult egyfajta komfortozódás, de az első nagyobb léptékű átalakításig az 1950-es évek közepéig kellett várni. Ekkor alakították ki a Szekszárdi utca 34-ben a leányszállást, amihez külön mosókonyhát is csatoltak 1956-ban. (Az ehhez kapcsolódó szárítóhelyiséget már egy évvel korábban megépítették.) A jutagyárat mindig is az jellemezte, hogy többnyire női dolgozói voltak. Az alapítás idején és a XX. század elején is vagy külföldi munkások vagy vidéki parasztlányok kerültek ide munkásnak. A cégbírósági bejegyzésben is olvasható, hogy a messzi vidékekről érkező munkások számára lakóházakat biztosított a vezetőség. Az államosítás után ezért külön leányszállót is kialakítottak. A leányotthonért keveset kellett fizetni, és a szálláson 44 lány fért el, akik kulturált főzési, mosási, tisztálkodási lehetőséget kaptak, mosógéppel, szárítóval, rádióval és könyvekkel. Megbetegedés esetén külön fektetőszobát is kialakítottak, ami egy ott lakó gondozónő felügyelete alatt állt.
1957-ben a Szekszárdi 28 udvarán fásszín épült.
Összességében a nagy áttörés a '60-as években indult meg. Ez idő tájt születtek meg az első lakásbeli fürdőszobák, és egy sor átalakítási terv tanúskodik a lakók igényeinek megváltozásáról - a kényelem igényének figyelembevételével. Lakásegyesítések, ill megosztások hada árulkodik erről. A nagy átalakítás, ami sajnos mai napig érezhető az épületen 1969-ben történt. Ekkor építették át a teljes lakóház külső falait, cserélték le a függőfolyosókat az eredeti salakbeton helyett lemezre. Sajnos az épület homlokzatáról a szecessziós gipsz díszeket leverték az egyszerűsítés jegyében. Több ablakot egybe kapcsoltak, és a bejáratok felett profilos nyíláskeretet húztak. Az egész ház kőporos vakolatot kapott, és a tetőszerkezetet is lecserélték. A fa világító ablakokat elbontották, helyettük horgonyzott lemezből alakították ki azokat. Az eredeti hódfarkú cserépborítást hornyolt lemezre cserélték, és az épület jellegét megadó utcai attika falat visszabontották. Az épületet az eredeti jellegétől megfosztó átalakításokat Starosciák Lajosné építész jegyzi.
Álljon itt az ő neve - ha nem is dicsőségből, de mint a házak külsejét mai napig meghatározó - mondjuk úgy, hogy tervezőjének kijáró tiszteletből...